Az előző írásomhoz képest jó pár nap lefojt, bár azt gondolom, az se mindig tud célravezető , ha mindennap írunk, írunk, és írunk.  sok minden lefojt a Dunán azóta, hiszen szabadságon is voltam, és várom a következőt.

Ha egészen pontosan akarnám körülírni a helyzetet, még 10szer csekkolok be, majd ki a gyár kapuin. Azt gondolom - és erről tényleg csak röviden egy két szó erejéig- mindenki nagyon várja már ezt a két hét leállási időt, mert tele van a bugyi, de nem kicsit. Egymással sem vagyunk türelmesek, szurkálódunk, bántjuk a másikat, úgy hogy közben észre sem vesszük, és ebben én is benne vagyok. Úgy is, mint sértett, úgy is mint a fő fő kolompos.

A szerelmi életem igazán felpezsdülőben van, kisebb- nagyobb zűrrel, össze-szólalkozásokkal, és be-be szólongatásokkal, de az érzelmek terén most is csak azt írhatom, hogy boldoggá tett a választásom.

Az se mindig ríkat meg mikor egymás korát vizslatom, bár igazság szerint a napokban sokat töprengtem ezen.

Félek az emberek reakciójától. Mindig olyan voltam, aki igencsak ad a külsőségekre, az emberek véleményére, amiről ideje lenne "leszokni" hisz ez talán csak egyfajta rossz berögződés, ahogyan egyébként sok más is, ami engem illet.

A párom, egy rendkivűl csodálatos ember, és jó ember.  Nem elfogultságból írom, de nála valóban többször érzek némi hiányt, ami úgy érzem leginkább bennem van. Talán kevés vagyok, nem elég jó, nem elég szép, túl fiatal, és olykor még buta is.

Az olyan napok után, ami ma is volt, mellébújnék, bevackolnám magam a karjai közé, és azt szeretném, ha csak simogatna míg el nem alszom. Ezek legtöbbször akkor vannak, mikor a szeretethiányom a tetőfokán van, ja és tombolnak a hormonjaim. Nem épp a legpozitivabb értelemben, de tombolnak a mocskok.

A távolság ami kettönk közt van, igazán ilyen napokon a legérezhetőbbek, viszont bizonyos lépésekre még nem szántam el magam. Ez nem gond. Még. Örökké nem így lesz, de addig igyekszem megmaradni mellette, és remélem ő is.

 

 

 

Megosztás a facebookon