Gyönyörű 10 nap után huppantam be az ágyba és írom soraim. Minden lében kanál Kata persze hozta formáját, de a dolgok  mindkét emberen múltak.

sétáltunk a Duna parton, sokat beszélgettünk, fagyiztunk. Hatalmas adagokat, amiért az ember úgy érzi, hogy a pénze jó helyen van. Nem is tudnék az ismertségeimből olyan helyet mondani, ahol azt mondtam volna, hogy igen, ide máskor is szívesen visszatérnék.

Ugyan ettem még finom fagyit Balatonmárián, és a "balaton legjobb fagyija" volt, de ez szerintem annál ez finomabb volt.

A három fia közül kettőt ismertem meg, bár azt hiszem ez a szó ide kevés, s talán nem pontos. Annyit nem beszélgettünk.

Nem mertem közeledni, ez a félelmem bizom benne elmúlik idővel, s mindenki felold. Ez a feloldás örülnék, ha pozitiv lenne, és elfogadnának.

Nekem még mindig megvannak a szorongásaim, amit ő nagyon jól meglátott, és igyekezett kezelni. Persze nem várhatom hogy mindig minden helyzetben toleráns legyen, főleg ha rá se szolgált a bunkó viselkedésre.

Igazán gondoskodó embert ismertem meg benne, és ez az amiben nem csalódtam. Sőt, ami azt illeti, semmiben nem tudtam csalódni.

Egy dolog bánt, és félek végezetes erővel sodorhat el minket egymástól, az pedig egy harmadik ember megjelenése, vagyis pontosabban ki nem lépése az életéből.

Hinnem kell, hogy ő felszívárod idővel, de a türelmem nem éppen jól funkciónál, és bár 10 hónapig türelmes voltam, most már, ebben a helyzetben igencsak nehéz helytállni, kitartani, és türelemmel lenni.

Azt mondják a türelem rózsát terem. Én megkaptam ezt a rózsát, de tele van tövisekkel, amikre nem számítottam, és úgy kaptam meg, hogy ő saját maga sem tudja, hogy egyébként meg vannak neki.

AMIT én problémának érzek, ő még nem. A nap kisüt, és felszáradnak a könnyek, ahogy ezt egy barátnőm írta még tíz évvel ezelőtt, mikor nagyon szomorú voltam egy ugyancsak nagy szerelem miatt.

Az illető gőzerővel s tomboló erőszakosággal teper, mint ha muszáj lenne. Elvesztett valamit, amit ki, ki hogyan lát. Én így, ő úgy. Még szemfedő van rajta, de ha, mégis jól látná se tudnám elfogadni. Azzal a szerelemmel, amivel iránta volt, úgy érzem, sose érek fel. Kevésnek érzem magam meglehet, bizonytalannak a helyemben. Sokszor megfordul a fejemben, hogy elég jó vagyok-e. Azt mondják ez normális érzés, csak ne vigyem túlzásba.

Hát én nekem már sikerült.  nem tudom magam okolni, úgy érzem igazam van, és ez az ember csak szomorúságot és fájdalmat okoz a páromnak, én pedig nem tehetek semmit, csak várok...Várok, hogy végre teljes szívvel azt tudja mondani, hogy én vagyok az akivel igazán boldog, és az aki felé pedig állítása szerint még fűzi egy nagy szeretet, az elmúlik.

a birtoklás vágyat érzi csupán, és igaza van, de nem csak ez van bennem. Egy olyan fajta féltés is amiben úgy érzem, tehetetlen vagyok.

Vajon meddig várok?

Megosztás a facebookon